TudásTér

Városi tér

Debrecen mezővárosi kiváltságaival, az országrész legnagyobb földbirtokosává is válva a 16. századra érte el határainak azt a kiterjedtségét, ami a 19. századig már igen kevéssé változott. A Debreceni család kihalása után, a 15. század folyamán nem csupán a határterületeinek jelentős bővülése történt meg, de a korábbi uradalmi területek többsége is átment a mezővárosi polgárság használatába. Így a 16. században már nagyrészt Debrecen lakói használták azoknak a birtokoknak területét, amelyek korábban még az uradalom tartozékai voltak, és amely a 16–17. század folyamán már a város közösségének nem vitatott birtokaként szerepeltek, mint a város territóriuma. Ezeket részint a földesurak adták használatba, részint a földesúr és a város közösen, ismét mást a város egyedül szerzett meg. Ezért lehetett, hogy a 16. századtól már a város és lakói bonyolódtak perekbe – sokszor még mindig a földesurak aktív támogatásával – a pusztai határainak birtoklása, használata miatt. A város határait megszerzési módjuk és használati típusuk szerint Zoltai Lajos három nagy csoportba osztotta. Az elsőbe tartoztak a „királyi adománnyal szerzett jószágok”, a másodikba a város által „örökös jogon vásárolt birtokok”, a harmadikba pedig un. „zálogbirtokok”. Az egyes csoportokba sorolható birtoktestek jogcíme időközben változhatott, hiszen előfordult, hogy a város az általa vásárolt birtokok egy részére később királyi adományozást ismertetett el, a zálogbirtokok körül folyamatosan zajló jogügyletek (elévülés, bírói ítélet, adásvétel) révén pedig a zálogjogon használt területek egy része vált a város örökös jogú tulajdonává.

A birtokai körüli jogviták Debrecen mindennapjainak a részévé váltak, s ezek miatt némi mozgás a határterületei nagyságában folytonosan adódhattak, de a város által a 18–19. században a három jogcímen használt terület nagyságrendje már nem változott lényegesen: az adománybirtokok nagyságrendje 90 000 katasztrális hold, a vásárolt birtokoké 6 200 k. hold, a zálogjogon használtaké pedig 82 000 katasztrális. holdnyi volt.4

A szűkebb értelemben vett sűrűn lakott települést (belső város) 166 286 magyar/katasztrális holdnyi (95 720 hektár, 957 négyzetkilométer) városi határ vette körül, amely különböző jogcímen került a város birtokába vagy tartós használatába.

Debrecen tényleges területe határaival együtt Szabadka mellett (974 négyzetkilométer) a Kárpát-medence legnagyobb városi területe volt, megközelítette a legkisebb vármegye, Esztergom (1077 négyzetkilométer) területének nagyságát. A város nagykiterjedésű földbirtokai adták bevételi forrásainak legjavát. A város földesurai jogaiból, javadalmaiból (italmérési jog, vásári és piaci jövedelem, halászat, letelepedési díj, melyekhez régebben a kocsmák, mészárszékek, só- és dohányárusítás jövedelmei is járultak), volt a közösség második nagy bevételi forrása. A város gazdálkodásának harmadik pillére a kézműipar és a kereskedelem voltak. Debrecen gazdálkodásában a kereskedők és a piacorientált kalmár szellem súlyát önmagában is mutatja, hogy birtokainak közel felét üzleti alapon szerezte meg, vásárolta vagy zálogbirtokként használta („szerzett jószág” üzleti zálogként, biztosítékként maradt tartósan a város használatában). Az alföldi mezővárosi fejlődésre jellemző telekszervezet a 19. század derekáig meghatározta a város gazdálkodását és térszerkezetét, térhasználatát.

A palánkkal és árokkal körbezárt „belső” város (amelynek területe a 19. század közepén 370 hektárt tett ki), nem érte el a teljes városi terület 4 ezrelékét, de az 50 000-res lakosságszámhoz viszonyítva még így is nagynak számított. (Ezért is nevezték akik nem ismerték közelebbről, „nagy falu”-nak.)

A kialakult kiváltságrendszer szerint csak a teljes jogú polgárok birtokolhattak a városban belső telket és házat. 1848-ban 3500 adóköteles házat írtak össze a városban, ennyire becsüljük a cívis polgárság nagyságrendjét. A telekszervezet rendszere a belső házhellyel rendelkezőknek a város határaiban további földterületet biztosított különböző övezetekben és használati célra.

A város, mint földesúr is birtokolt jobbágytelkeket (8 000 hektár) három, a határához közeli, de nem a határain belüli településeken. A feudális kiváltságokra és a tradicionális feudális gazdálkodásra épülő merev érdekrendszer és az ezt reprezentáló telekszervezet és határhasználat, a belőle húzott jövedelem a konzervatív, kiváltságőrző, a változásokat mereven elutasító magatartásforma fő mozgatórugója Debrecenben a 19. század elején is.

A város földesúri jogaiból, javadalmaiból (italmérési jog, vásári és piaci jövedelem, halászat, letelepedési díj, melyekhez a kocsmák, mészárszékek, korábban pedig só- és dohányárusítás jövedelmei is járultak), az un. „haszonvételekből”, valamint a szerzett földterületek üzleti hasznosítása már egyszerre vezettek elvi kiváltságőrzéshez, de nagyon is gyakorlatias üzleti, piacorientált magatartáshoz.

A 18–19. század fordulójának évtizedeiben pedig a piaci viszonyok átalakulása, az áruforgalom, hitelviszonyok fejlődése, a kiváltságrendszer keretei között is egyre jobban érvényesülő verseny a többszintű (interregionális, regionális, kistérségi, lokális) piacközponti szerepet is betöltő város gazdálkodásában kitermelte a modern kapitalista piaci viszonyok iránti fogékonyságot.

A 19. század közepén, a birodalmi piac kapitalizálódása, a reformkor, és az 1848-as törvénykezés nyomán kibontakozó modernizációs folyamat egy olyan várost talált, amelyben erőteljes tranzíciós/átalakulási feszültségek alakultak ki, és amelyekben egyaránt jelen voltak az állag- és kiváltságőrző konzervativizmus, a pragmatikus kalmár-gazdaszemlélet és a modern piaci viszonyok kínálta előnyökkel élni kívánók és képesek érdekviszonyai, törekvései.