Várostörténeti háttér
A nyugati szemmel minden „várostelepítő tényező” híján lévő, a Nyírség és a Mezőség határán, védhetetlen területen kialakult apró falvak a 13. század folyamán épültek lassan egybe. A 14. században a település már kiemelkedett a nagyobb táj helységei közül mind népességben, mind vagyonosságban. A 14–15. század fordulóján az 1361-ben királyi szabadalomlevéllel a jobbágyfalvak sorából kiemelt közösség már aTisza, a Szamos és a Körösök által határolt Nyírség és Mezőség szinte földrajzi középpontját alkotó jelentékeny ipari, kereskedelmi jellegű helység, Debrecen felemelkedésében azonban a kialakuló regionális piacközponti „vásáros” funkció mellett, egyre meghatározóbb lett a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódása a Balti-tengertől a Hernád völgyén át a Havasalföldre vezető észak-déli, illetve a Budától a Tisza felső völgyében fekvő sóbányákig futó kelet-nyugati ún. sószállító út metszéspontjából. Így bár Debrecen várossá fejlődésének okai között a céhekbe szerveződött kézműipar jelentősége nem tagadható, a 15. században is a város elsősorban mezőgazdasági túlsúlyú település, termelése azonban nem az önellátás, hanem a regionális és főként a távolsági kereskedelem piaci racionalitása szerint szerveződött. Ez a természetes oka a rendkívüli mértékű területi expanziónak, amellyel a communitas birtokolta 5–6000 hektárnyi határterület a 13. századtól a 15. század végéig megtízszereződött, helyet adván az eladásra szánt marhák hatalmas gulyáinak, építőanyagot, tüzelőt a debreceni polgároknak.
A vagyonban és lélekszámban gyarapodó mezőváros autonómiája a 16. században, a földesúri hatalom gyengülésével teljesedett ki, a török hódítás nyomán három ország határára kerülve pedig – a rendszeres többfelé adózás , a sarcok és pusztítások ellenére – kialakult a „Debreczeni Respublica”, amelyik a korabeli források szerint a magyar területek legnépesebb lakott helye volt, és amelyiknek területe a 15. század végéhez képest egy évszázad alatt megduplázódva közelített a legkisebb magyar vármegye, Esztergom vármegye nagyságához, s túlhaladta egyik-másik német fejedelemség területét.
A „respublica”-ban mintegy magasabb minőségű szintézisben összegződtek a debreceni fejlődés sodró folyamatai és a városi közösség sajátosságai: a dinamikusan fejlődő kereskedelem, a piacorientált „árutermelő” mezőgazdasági termelés. A földközösségi – de a jó gazdálkodás felfutásának teret engedő, mert korlátlan határral, „frontierrel” bíró – földbirtoklás és földhasználat, a társadalom árut, kultúrát, vallást, politikai kapcsolatokat közvetítő, egyszerre befogadó és integráló, mert jogokban részesítő nyitottsága, uralkodói-fejedelmi udvarok pompáját nem becsülő „amerikaias”, idegeneknek igénytelenséget sugalló építkezési pragmatizmusa - és sajátos önkormányzati szervezete. Az a szervezet, amely földesúri joghatóságnak alávetetten születve mindenkor szükségszerűen hordozta a kifelé való kötelezettség (adózás) befelé közösségi felelősségként jelentkező normatív-regulatív kényszerét és a communitas megtartó-megőrző szerepének hitét a közösség tagjaiban. Ez a redisztribúciós kényszer által szabályozottság – amely az orosz obscsina típusú közösségekben teljes stagnáláshoz vezetett - a debreceni fejlődésben találkozott az árutermelés szülte foglalkozási csoportok, a kulturális szervezetek, valamint a területi alapú (utcák szerint szerveződött) részautonómiák érdekképviselő, – érvényesítő szervezeteivel. Az érdekcsoportok választott testületeik (szenátus, ún. hites közönség) és tisztviselőik (főbíró, szenátorok, utcakapitányok, tizedesek, tízházgazdák) által nyertek befolyást a közösségi politika formálására, a communitast megtestesítő intézmények pedig a felelősség delegálásával és a jogosítványok parallel decentralizálásával késztették a csoportautonómiát képviselő szerveződéseket a nagyközösség iránti kötelezettségek figyelembevételére és teljesítésére.
Ez a sajátos közösségszerveződés biztosított fejlődést, dinamikus egyensúlyt Debrecennek, ez nyert kiteljesedést a „Debreczeni Respublikában”.
Ez a közösség találta meg saját arcát a kálvini reformációban: Debrecennek a kálvinizmus nem elsősorban a pápai egyház nyomasztó-fojtogató súlya alóli menekvést jelentett, hanem benne morális értékrendjének, normatív-regulatív közösségi szükségleteinek talált a pragmatikus puritánságot értéknek tekintő, a közösségi ember relatív autonómiáját megengedő, a kereskedő-vállalkozó polgárt emancipáló világképet és intézményeihez illeszkedő egyházszervezeti keretet. Az etnikailag homogén közösségben a reformáció katalizált magas szintű, öntudatában magyar, de látószögében és kapcsolatrendszerében európai iskoláztatást és kultúrát.
Ezen fejlődésben lassan differenciálódó debreceni társadalom az, amelyet a 17. század végére vonatkozóan a tételezett magyar polgárosodás „prototípusának” nevez a város múltjának egyik legjobb ismerője, Balogh István történész.
A Debrecen történetével foglalkozó kutatók – konkrét kutatási kérdéseiken túl – régóta szeretnének választ kapni arra, hogy voltak-e sajátosan egyedi vonásai a város fejlődésének, és ha voltak, hogyan definiálható, miben ragadható meg Debrecen egyedi fejlődésének jellege. Volt-e, van-e „debreceniség”?
A történettudományi megközelítések középpontjában a város gazdálkodása, társadalmának szerveződése, sajátos önigazgatása, és a mindezekkel szervesen összefonódó egyházszervezet-iskolarendszer-műveltség állt. A legismertebbek – az univerzális muzeológus Zoltai Lajos, a néprajzos-történész Balogh István, a Szabó István féle iskolában nevelkedett debreceni történetírói nemzedék, Rácz István, Irinyi Károly, Orosz István – szaktudományos kutatásai könyvtárnyi irodalmat teremtettek a debreceni városfejlődés sokszínűségéről. Munkáikban formálódott ki az az álláspont, hogy létezett századokon átívelő debreceni sajátos városfejlődési út, bár korszakonként más és más sajátosságai domináltak.
Hogyan, milyen fejlettségi állapotban lépett Debrecen az ipari modernizáció időszakába, a „hosszú 19. századba”, hogyan reagált a gazdasági fejlődés kihívásaira, hogyan viszonyult a reformkori polgárosodási programokhoz, voltak-e adottságai és szándékai átmenni az ipari modernizáció zavarosan hömpölygő folyamának sodrásában a túlsó partra?
Várostörténeti kutatások legjobbjai a mezővárosi, és/vagy alföldi sajátos városfejlődési út vizsgálatában eljutottak a leegyszerűsítőnek bizonyult dichotóm (fejlettség – elmaradottság, centrum – periféria) modernizációs paradigma kizárólagosságának a megkérdőjelezéséhez.
Orosz István fogalmazta meg explicit módon, mintegy a cívisvárossal foglalkozó félévszázados munkássága egyfajta összegző konklúziójaként, hogy az európai iparosodási folyamatok és a modernizációs elméletek jobb megismerése is segíthet Debrecen fejlődésének, a debreceni városfejlődési útnak a megértésében. Felvetette, hogy talán elhamarkodott a várostörténeti recepciót csak a fejlettség (Nyugat-Európa) – elmaradottság (Kelet-Közép-Európa) értékviszonyra alapozni. Orosz István szemléletében már erőteljesen érvényesült a Ránki György által a magyar történetírásban elindított ipari modernizáció paradigma kutatások hatása is.
Orosz István álláspontjának különösen nyomatékot ad közelmúltunk és saját évtizedünk, amikor az erőforrások kimerülése, a természeti környezet és a klímaviszonyok drasztikus romlása önmagában is kritikája annak a felfogásnak, hogy mindig csak a centrum régiók fejlődésének az abszolutizálása és a centrum követése vezet hatékonyan a fejlettséghez. Mint ahogyan reményeink szerint változóban van a fejlettség tartalma is, ma már másként gondolkodhatunk Debrecen gazdálkodásának több vonásáról: a város és határai sajátos „ökonosztát” működési módjáról; a városi belső piac, a határokon belüli piac és a távolsági kereskedelem dinamikus egyensúlyára épülő, a városi közösség életét működtető gazdálkodás-(ön)kormányzás-műveltség szerves, válságokon keresztül bukdácsoló, majd a kihívásokhoz igazodó/megújuló, a közösségi felelősséget érvényesítő fejlődéséről.
Lehet, hogy a város újkori fejlődése nem csupán az európai félperiféria/periféria kínosan lassú és korlátozott modernizációja, lehet, hogy a mércénket is érdemes újragondolni Debrecen fejlődésnek tanulságairól?