TudásTér

Népesség és társadalom

Térinformatikai adatbázisunk nem fedi le a cívisváros teljes területét határterületeivel együtt, a tömören lakott, korábban elkerített „belső város” adatait tartalmazza, amely a város teljes területének 4 ezrelékén, lakossága négyötödének adott lakhatást.

A vizsgálat valójában erre a tömören lakott, a „városfal” elbontása után is belterületként megkülönböztetett területre és az itt lakókra vonatkozik, minden további megjelölés nélkül a rendszer a korabeli telekszámozásban belterületként egybeszámozott telkekre terjed ki.

Az adatbázis lekérdezése alapján 1870-ben a város belterületi lakosságának 78%-a jelölte meg születési helyének Debrecent, a többiek a Basahalmán kívül születtek és települtek be a városba. Esetvizsgálataink szerint a betelepültek valamivel több, mint 20%-os aránya dinamikájában az előző két évtizedben költözött Debrecenbe, ha a migrációs folyamat vékony érként szabályozott formában már korábban is csörgedezett. A 22%-nyi migráns többsége, 21%, a Magyar Királyság területéről érkezett, mindössze 1% született a határokon túl.

A betelepültek relatív többsége a város határainak környezetéből – Hajdú kerület 2%, Bihar vármegye 5%, és a zsidó bevándorlás többlépcsős „unterlandi” migrációs útvonaláról, a népszámlálás kategóriája szerinti Tisza bal és Tisza jobb parti területek vármegyéiből – érkezett. Jelentős volt még a fővárost is magába foglaló fejlettebb és polgárosultabb vidékekről érkezettek száma és aránya (3%), míg más anyaországi és erdélyi régiókból egyenletesen csekély volt a bevándorlás.

A külföldről érkezett és a cívisvárosban megtelepedett lakosság száma nem érte el a félszázat, létszámuknál azonban jóval jelentősebb volt a város gazdasági életében játszott szerepük. A külföldről betelepültek között a lengyel-galíciai, és a Lajtán túli területekről érkezők domináltak, félannyi érkezett hozzájuk képest a cseh-morva és a német térségből, és ugyanannyi Európa más országaiból összesen.

Ki hány éves? – milyenek voltak a cívis és migráns lakosság korviszonyai?

A Debrecen belső városában lakók korviszonyait bemutató korfa némi torzulását okozza, hogy – a korcsoportok megállapításában – a 30 év alatti népességet nem 10 évenkénti korcsoportokra osztottuk, a későbbi alfabetizációs vizsgálatok igényei szerint az iskolaköteles kor (0–6) és a közoktatás korosztályát (7–18) vettük egy-egy kategóriának. Ezzel a módosítással is látható, hogy a népszámlálás idején a debreceni lakosság korfája piramis alakú, egyenletesen növekvő népességre jellemzően, a demográfiai átmenet kezdeti szakaszának képét mutatja. A férfi-nő arány rendkívül kiegyensúlyozott volt, mindössze 184 nővel volt több, mint férfi. A nők a termékeny korosztályokban mutattak többletet és a legidősebb, 71 év fölötti korúak körében, a férfiak pedig a 31–70 közötti korcsoportokban.

Ha a bennszülött és a bevándorló népesség korviszonyait átfogóan nézzük, a betelepült lakosság egészében fiatalabb volt a befogadó népességnél. Különösen a gazdasági aktivitás, a kereseti és üzleti viszonyok szempontjából aktív korcsoportokban (19–30, 31–40, és kevésbé 41–50) szembetűnő a fiatalabbak arányainak dominanciája a migránsok között. A Debrecenben születettek viszont az iskolaköteles legfiatalabb népességben vannak arányaikban meghatározó túlsúlyban, de relatív többségben vannak az, inas-tanuló korú (7–18) és az idősebb korosztályokban (51–60, 61–70, 71˂) is.

1870-ben Debrecen legidősebb lakosa egy 98 éves református, analfabéta özvegyasszony, Tót Ferencné volt, aki a Cser utcán lévő 2240-es telken, egy kétlakásos épület első lakásában lakott. Mivel a bejegyzés szerint koldusnő és városi jótéteményes, a háztulajdonos szintén özvegy 43 éves mezőgazdálkodó földműves család-/háztartásfő családtagként kegyességből fogadta be öt gyereke mellé az egyszoba-konyhás-kamrás lakásába.

A műveltség alapviszonyai – cívisek és bevándorlók alfabetizáltsága

Az 1869. évi népszámlálás az alfabetizáltság három szintjét különböztette meg, az analfabéták mellett külön kategóriába sorolta azokat, akik csupán olvasni tudtak, de nem voltak „betűvetők”, és külön rovatot kaptak, akik írni és olvasni is megtanultak. Az iskolarendszerű alapoktatás fejlődésével az alfabetizáció 1750–1850 között vált tömegessé Nyugat-Európában, összefüggésben az ipari modernizáció előrehaladtával. A kiegyezés évtizedében Európa fejlettebb régióiban már a felnőtt népesség átlagosan kétharmada tudott írni-olvasni, az alfabetizációs folyamat a 20. század elejére ezeken a területeken lényegében befejeződött. A Magyar Királyság felnőtt férfi népességének alig egyharmada jutott túl az alfabetizáción, a teljes felnőtt népesség egyötöde még az 1. világháború előtti években sem tudott írni-olvasni.

Debrecen iskolarendszerének köszönhetően ugyanebben az időben a felnőtt népesség közel kétharmada jutott el az elemi műveltség szintjére. A belterületi lakosság egészében az írni-olvasni tudók aránya meghaladta a kétharmadot, a hat éven túli népességben pedig megközelítette a 75%-ot. A cívis és bevándorló lakosság között a népszámlálás idején több mint 10% különbséget rögzítettek a migráns népesség javára (63,23%–74,69%). A műveltségi szintben megmutatkozó különbség részben a korviszonyoknak köszönhető – a 6 éves vagy fiatalabb korosztály jelentősen kisebb arányban volt a bevándorlók között képviselve. Az alapműveltségi rátában megmutatkozó különbség másik hányada viszont kétségtelenül a bevándorlók magasabb iskolázottságából fakadt.

Ki hol lakott? – lakóhelyi szegregáció és szomszédsági viszonyok

A térinformatikai adatbázis talán ennek a kérdéskörnek a vizsgálatában kínálja a leginkább új és izgalmas lehetőséget: hogyan változtak meg a bevándorlással a városban a lakóhelyi viszonyok. Hol laktak a cívisek, változtatott-e lakóviszonyaikon a betelepedés? Hová telepedtek a bevándorlók, volt-e erős lakóhelyi szegregáció, milyen jellegű szomszédsági viszony alakul ki a betelepülő és befogadó népesség között?

A népszámlálás felvételi adatainak megtisztítása, az anomáliák kiszűrése, egyéb források alapján történt kiegészítése után a következő összegző adatokat kaptuk Debrecen lakott belterületének telek és lakásviszonyairól:

A felvett belterületi 3626 telek közül 20 telken nem találtunk a népszámlálási adatlapok szerint népességet. A telkek összterületét még gyarapították a közterületek, így a teljes lefedett vizsgált terület egészében 3 835 224 négyzetmétert tett ki.

Az adatbázis digitális alaptérképe tartalmazza a telek és belterületi városhatár mellett a telkek számozását (házszám), a telekhatárt, a telken lévő szilárd és faépítmények határvonalait, közterületi neveket, tömb- és városrészhatárolókat, valamint a belső város, a „sorompón belüli” terület külső határvonalát is.

Önálló raszteres felületként jeleníthető meg a digitalizált térkép kézzel rajzolt és feliratozott felülete, amely kis időbeli eltolódással (1872) tartalmazza az alaptérképen is megjelenített információkon túl a zöldterületek (park, fa, cserje), a közterületeken lévő jellegzetes építmények (közkút, közvilágítás, járdavonalak) és a telektulajdonosok neveit is.

Az alaptérkép telkeihez, illetve a telkeken összeírt lakásokhoz rendeltük hozzá a népességi felvételi adatokat, ami lehetővé tesz telkenkénti, háztartásonkénti, személyenkénti, illetve azok relációjában történő összefüggésekre való lekérdezést. A lekérdezés eredménye adattáblában való rögzítés mellett megjeleníthető az alaptérképen (mapping). A térinformatikai szoftver pedig térből indított és térbeli relációiban meghatározott összefüggéseiben is enged vizsgálódást – amelyek közül a történeti kutatónak is leginkább hasznos a denzitás (meghatározott területen talált gyakoriság) mérése és vizualizációja.

A város beligazgatása és a választási kerületek kialakítása szempontjából játszott szerepe szerint a város hat „derék”, vagyis jelentős utca köré szerveződött. A derék utcák neveit viselő kerületek mindegyike hagyományos belső igazgatási és rendészeti feladatokat is ellátó „tizedekre” támaszkodott, a belső városban kerületenként öt, összesen harminc – a korábbi belső városra kívülről tapadó – új osztású telkeket 11 külső tizedbe szervezték, amelyek mindegyike elnevezésében és telekszámozásában szervesen kapcsolódott a belső kerületéhez.

A házszámozás 1. számmal a városháza épületénél kezdődött, a Cegléd utca északi oldalán, a Csapó utcai városrészen, a Péterfián, a Hatvan, a Piac, majd a Varga utcán/városrészen keresztül tért vissza egy nagy kört leírva a Cegléd kerülethez, és folytatódott a külvárosi tizedekben. (1845 előtt a lehtárolt hat utca/városrészen belül volt a számozás, 1898-tól viszont a ma is alkalmazott rendszert hozták létre, tehát valamennyi névvel ellátott utca jobb oldalán páratlan, bal oldalán páros emelkedő számokat kapott, ls a tereket körbeszámozták.)

A telek és háztartás szintű, vagy a térből indítható, tetszőlegesen kijelölt területre vonatkozó lekérdezések miatt a kerületek szerinti vizsgálatnak kisebb a jelentősége, a szakirodalomban az adat-aggregáció miatt ennek a megközelítésnek van kialakult módszertana és vannak összehasonlító vizsgálatra figyelembe vehető eredményei.

Debrecen jellegzetes alföldi mezővárosból kifejlődött település képét mutatta 1870-ben is, a földszintes épületek tengeréből csupán a templomok tornyai, kisszámú emeletes építmény tömbje, a belső területek malomsziluettjei és a külsőségen füstölgő néhány gyárkémény emelkedett ki. 87 kivételével a debreceni épületek földszintesek voltak, a 81 egyemeletes, a 4 kétemeletes épület többsége a belső város magjában tömörült, ami ebből a szempontból is a nagyvárosiasodás (city) beindulását, de sajátos lehatároltságát, szűkkörűségét is mutatja. A két magasabb építmény egyike, a népszámlálási adatlapon 1062. telken bejegyzett, a „Reformátusok Debreceni Főiskolája” néven szerepelt, a földszint fölötti három emeleten 1 imaházat, 25 tantermet és 7 könyvtári helyiséget jegyeztek fel. A főiskola igazgatóján túl 111 tanulót vettek számba a kollégium szobáiban.

A 20. telekszámon bejegyzett másik háromemeletes épület bejegyzésében pedig a szerény „városi színház” megnevezés bújt meg. Az akkor fél évtizede, 1865. október 7-én a Bánk Bán előadásával megnyílt „állandó városi kőszínház” a város egyik kiemelkedő, díszes, reprezentatív épülete lett, bizonyítékaként a cívisek kultúra iránti igényességének, no meg annak, hogy „tellik”. A városi színház épületében két szolgálati lakást is feltüntettek, egyikben a színházi felügyelő lakott feleségével és a színház özvegy könyvtárosával, a másikban pedig a kor kedvelt helyi színésze, Szabó József.

Az 1603. számú telken bejegyzett Református Nagytemplomot, amely külső méretre magasabb volt a 3 emeletesnek bejegyzetteknél, földszintes épületként vette a népszámlálási biztos jegyzékbe, az egyetlen lakást, a toronyőrök lakóhelyét, pedig „toronyban” illetve „padláson” besorolással illették. Az már csak érdekesség, hogy a felvétel idején az egyetlen toronyőrt éppen Nyilas Mihálynak hívták.

Tulajdonviszonyok – házak és tulajdonosok

1. Debrecen lakott belterületén 1849-ig csak debreceni polgárjoggal rendelkezők birtokolhattak házhelyet (belső telek), a polgárjoggal nem rendelkezők a „hátsó fertályon” kaphattak lakást a tulajdonos cívistől. 1840-ben az izraelita felekezetűek megkapták a beköltözés törvényes lehetőségét, de ez számukra sem járt együtt azonnal a tulajdonszerzés jogával, az 1860. február 18-i császári rendelet és az októberi Országbírói Értekezlet intézkedései következtében egy rövid átmeneti időre kinyílt a tulajdonszerzés kapuja, de érdemben csak a kiegyezés hozta meg a jogegyenlőséggel a tulajdonszerzés jogát felekezetre vagy egyéb szempontra való tekintet nélkül.
2. A cívisváros társadalmi hierarchiájában a teljes jogú, tulajdonnal bírható polgár jelentette a „felső osztály”-t, a belterületi zsellérek, és a még náluk is korlátozottabb jogokkal bíró „sorompón kívül” lakók jelentették az alsóbb osztályokat.
3. 1849 után közel egy évtizedig továbbra is a debreceni polgárjog megszerzése biztosíthatott egyenes utat a tulajdonszerzésre bármely más, nem kiváltságos közösséghez tartozónak. Debrecenben az 1850-es években ez a jogszokás lassan elenyészett, de a betelepülők szigorú intézményes szűrése továbbra is fennmaradt.
4. Izraelita vallásúaknak tulajdonszerzésre belterületi ingatlan esetén Debrecenben 1870-ig – az előbb említett csatorna kivételével – csak két-három év állt rendelkezésre, bár „zsebszerződések” megkötéséről már korábban is híresztelések terjedtek, főleg olyan telkekkel kapcsolatban, amelyekre cívisek a nagyvásárok közötti időre áruelhelyezésre nagyvásárosok, vagy a sámsoni zsidó házalók áruinak helybeni tárolására kötöttek bérleti szerződést.

A népszámlálás idejére a „sorompón belüli” házasingatlanok tulajdonosairól biztosan azt állíthatjuk, hogy valamivel több, mint háromnegyedük (76%) volt cívis, Debrecenben született. 227 ingatlan (7%) tulajdonosa természetes személy volt ugyan, de nem lakott Debrecenben, nem tudjuk, hogy ingatlanjukat még korábban debreceni polgárként szerezték-e. Közülük 41 telek tulajdonosi rovatában megnevezésként a korábbi tulajdonos „örököse/i” szerepel, ők név nélkül biztonsággal nem sorolhatók a debreceni születésűek közé, bár többségük esetében ez valószínűsíthető. A tulajdonosok 14%-a született Debrecenen kívül és vásárolt ingatlant két évtized alatt – de leginkább a kiegyezést követő rövid időszakban – a cívisvárosban. Egészében a házas ingatlanok közel egyötödére tehető tulajdonosváltás igen jelentős mozgásnak tekinthető az 1848, illetve 1867 óta eltelt rövid időszakhoz képest.

További 3% (90 telek) vagy a város, az állam, vagy az egyházak, illetve az üzleti vállalkozások tulajdonában volt. A legnagyobb közülük maga a tekintetes város volt (46), épületei a városházával kezdődően ispotály, katonai kórház, csordásház, kántortanítói lakás funkcióban, vagy éppen a híres Bika Szállóként szolgálták a közösséget. Debrecen városának ingatlanai a központi fekvésű városházán és a színházon túl követték a hagyományos térszerkezetre épülő funkciókat, a közösségi feladatok ellátásához igazodó célszerű szórtságot mutattak. A központban elhelyezkedő városi épületek mellett még a korábbi városfalon kívül, dél-nyugati irányban kiépült Ispotály együttese mutatott térszerkezetileg összekapcsolt tömbszerűséget.

A város másik nagy közösségi birtokosa (27) a református egyház, az eklézsia és más intézményei voltak. A református egyház tulajdonolt a templom- és iskolaépületek mellett lelkészlakként, ispotályként vagy éppen kereskedelmi célúként használt ingatlanokat is. A református ingatlanok már két jól meghatározott központ körül helyezkedtek el, a „református negyed” a Nagytemplommal, a Kollégium-Főiskolával és a kiszolgáló épületekkel, a „Kistemplom” a hozzá tartozó Széchenyi utcai ingatlanokkal, rajtuk kívül szórtan a Nagy-Cegléd (Kossuth) utcán iskolaépület, a Szent Anna utcán lakóház, a Veres utcán pedig az Ispotály malomháza volt a református egyházé.

A Magyar Királyi Kincstár tulajdonában (7) adóhivatal, vámraktárak, dohánybeváltó, „pénzügyér laktanya”, vagy a már említett felsőbb gazdasági tanintézet épületei voltak. A Varga utcai katolikus Teréziánum Árva Intézeten kívül a piarista Kegyes Rend birtokaként jegyezték be a Szent Anna utcai „templom és iskola” épületét.

A város céhei közül a sertésvágó, a mészáros és a csizmadia bírt saját tulajdonnal, rajtuk kívül a Debreczeni Első Takarékpénztár impozáns banképülete és a Kereskedő Társulat „kóroda” néven bejegyzett ingatlana működött, mind a szűkebb városközpontban. Ezt a tulajdonosi sort a Szilágyi Nevelő Intézet zárta, Piac utcai, a városházával szemközti ingatlanában alapfunkciója mellett gyógyszertár és ecetgyár is helyet kapott.

Az adatok elemzése azt mutatja, hogy a betelepedés egyik – bár szűkebb csatornájú – módozata az ingatlanvásárlás volt. A belterületi házas ingatlanok 15–18%-a került a nem Debrecenben született beköltözők, vagy éppen a nem a cívisvárosban lakók tulajdonába! A korábbi viszonyokhoz képest ez igen jelentős elmozdulásnak tekinthető. A betelepülés fő csatornájának az ingatlanbérlés bizonyult, a hagyományos cívis mentalitás részévé vált a béreltetésből származó jövedelem komoly megbecsülése. Egyrészt a tulajdonszerzés polgárjoghoz kötöttsége miatt a betelepedési engedélyt igen, de polgárjogot nem kapott kiváltságnélküliek (zsellérek) jutottak így már hagyományosan lakhatáshoz – a cívisek pedig egyszerre olcsó munkaerőhöz és bérleti jövedelemhez –, másrészt a 18. század utolsó harmadától a nagyvásárok részvevői mutattak növekvő igényt a belső városban és a kertségekben kialakított lakóalkalmatosságok iránt. A vásározók és a házaló kereskedők a lakáson kívül a vásárok közötti időszakra raktározási céllal is alakítottak ki szerződéses viszonyt cívisekkel. Az üzleti kölcsönös érdekeltség, a kialakult interperszonális kapcsolatok komoly tanulási folyamatokat indukáltak, amelyekben cívisek és idegenek egymást megismerve közelebb jutottak egymás valamilyen fokú elfogadásához, amely a lakóhelyi szegregációs és szomszédsági viszonyok alakulásában sajátos mintázatokat alakítottak ki. A cívis tulajdonos lakóházát kevés kivétellel a belső telek utcafrontjára építette. A zsellérek vagy a cívis tulajdonos telkén hátul építkezhettek – ám legfeljebb csak a felépítmény birtokába juthattak –, vagy pedig az utcafronti első lakás után – sok esetben a gazdasági épületek átformálásával – kialakított szegényesebb színvonalú lakásokban bérelhettek szállást. Cívis és „lakó” – tulajdonos polgár és bérlő hierarchikus viszonya határozta meg 1848 előtt, és a kiváltságrendszer bomlása, szigorúságának enyhülése után is az egy telken együtt lakók szomszédsági viszonyait.

Cívisek és betelepültek lakóhelyi szegregációja

Azt, hogy hova költözhettek és valójában hova is költöztek be a cívisvárosba betelepülők, a sajátos cívis tulajdonlási viszonyok mellett az is befolyásolta, hogy semmilyen jogszabály vagy jogszokás nem tiltotta vagy korlátozta a betelepülőket – anyagi lehetőségeiken és más megfontolásaikon túl – lakóhelyük megválasztásában.

Ha azokat a telkeket vesszük szemügyre, amelyeken valamelyik lakásban/háztartásban Debrecenben születettek (is) laktak, akkor csak ritka kivételként találunk csak cívisek által nem lakottat (41 telek mindössze) – a lakatlan telkeken túl, amelyeket a lekérdezés eredménye nem érint.

Hasonlóan szórt, némileg ritkább, csak a várostengelytől nyugatra fekvő Piac és Hatvan utcai kerületekben mutat némi sűrűsödést a bevándorlók által (is) lakott telkek térbeli mintázata.

Az igazi meglepetést a kutatónak a lakósűrűség mérése okozza: az adott területre (itt: 150 méteres körben mért lakószám) jutó Debrecenben született lakosok denzitásának mértéke. Ami eddig is feltételezett volt: a belterület peremén osztott újsorosi/hóstáti telkek kisebb mérete és zsúfoltsága önmagában is nagyobb lakósűrűséget okozhatott. Az azonban, hogy ez a feltételezett nagyobb lakósűrűség zömében a bennszülött lakosokat jelenti, nem volt a korábbi kutatások alapján feltételezhető.

A másik kevéssé feltételezhető eredményt a betelepültek denzitásának vizsgálata hozta:

A kétféle denzitás mérése egyértelműen azt mutatja, hogy a bennszülött lakosság egy része fokozatosan kiszorult a város központjából a peremterületekre, az újonnan betelepültek pedig Debrecen átalakuló, városközponti (city) funkciókat erősítő, nagyvárosias jelleget felvevő centrumába igyekeztek. A Nagytemplom mögötti területen a nem debreceni születésűek erős sűrűségét a Kollégiumban felvett tanulók magyarázzák, a Városháza tömlöcében a népszámlálás során felvett nem debreceni rabok is fokozták a városközpontban a lakódenzitást. A bennszülöttek és a betelepültek lakóhelyi szegregációjának mintázata egyértelműen felhívja a figyelmet arra, hogy a további vizsgálatokban számítani kell arra, hogy az ipari modernizáció folyamata együtt járt a hagyományos debreceni társadalom egy jelentős részének marginalizálódásával, míg a modern piaci viszonyok nyújtotta lehetőséget kihasználó szűkebb cívis elithez társult a bevándorlók vagyonos rétege. A térszerkezeti mintázat olvasata egyértelműen az, hogy a korábbi társadalmi tagozódás választóvonalai a polgárjoggal rendelkező kiváltságos debreceni polgárság-zsellérek-külterületi lakosok szerkezetről a modernizációs folyamatban áttolódtak a piaci viszonyokhoz alkalmazkodni tudó, vagyonosodó, a városi pozíciókat elfoglaló cívis elit, a bevándorló társadalom új üzleti elitje, és a tömegesen marginalizálódó bennszülött debreceni társadalmi többség, és a hozzá hasonló helyzetű bevándorló családok közé.

A befogadó és bevándorló társadalom nem egységes tömbként állt egymással szemközt. Miközben a korabeli rendszerváltás következtében a differenciálódás átalakította, polarizálta a hagyományos debreceni társadalmat, hasonló szegmentált szociális tömbösödés figyelhető meg a bevándorlók viszonyaiban is. Vagyonos elitje(ik) belterületi ingatlant vásárolt(ak), saját vállalkozást alapítva illeszkedett(tek) a regionális piaci központi szerepben erősödő Debrecen szerkezetébe, a többség pedig bérlőként, a „hátsó fertályon” talált lakhatást a cívis város lakótereiben, társulva a debreceni társadalom elit alatti rétegeihez.