Debrecen történelmi központjában, az ősi piactér végén áll a híres kéttornyú Nagytemplom, Magyarország legnagyobb református temploma. Építése idején, a 19. század első felében több nagyszabású közösségi beruházás is a klasszikus építési jegyeket mutató stílusban valósult meg. Csak a legnagyobbakat említve: ekkor épült fel a református Kollégium déli szárnya, a református Nagytemplom, majd a Városháza is. Ezek nyomán alakult ki a főutca szinte egységesen klasszicista stílusa az évszázad utolsó negyedére.

A mai Nagytemplom felépítésére egy tragikus esemény, az 1802. június 11-én pusztító tűzvész miatt kellett hatalmas összegeket áldozni. Az északi városrészt szinte megsemmisítő csapásban egyebek mellett a református Kollégium déli szárnya, számtalan lakóház, egyházi épület (prédikátori- és kántorlakás, professzori lakás stb.) vált romhalmazzá. Miután a roskadozó ősi kollégium új épületére akkor már készen álltak a tervek, így a legérzékenyebb veszteség a Rákóczi-harang 1642-ben épített „lakása”, a jó állapotú Verestorony, és a 13. század végén épült, pár éve renovált Nagytemplom végleges pusztulása volt. Az egytornyú, eredetileg Szent András tiszteletére emelt gótikus templomot a reformáció óta András-templom, a másik istenháza létrejötte után Öreg- vagy Nagytemplom néven emlegették. A középkori Alföld legnagyobb kelet-nyugati tájolású, fallal körített temploma oldalával zárta a piactér északi végét. Egyszer már majdnem megsemmisült egy 1564-ben pusztító tűzvészben, amely után több mint hat évtized telt el, mire tető kerülhetett az üszkös falakra. (Addig az új egyház istentiszteleti helyéül a viszonylagos épségben megmaradt északi oldali sekrestyét alakították át.) A helyreállítás során, 1626/28-ban a templomhajók gótikus stílusú faragott kőoszlopai helyére vaskos téglapillérek épültek, amelyekre a síkmennyezet gerendáit fektették. Ez a leegyszerűsödve is impozáns épület lett az enyészeté 1802-ben.

A pusztulás olyan nagymérvű volt, hogy helyreállítás helyett az egytornyú régi templom és a harangtorony „lerontásáról” és egy teljesen új templomról folytak az egyeztetések. Abban teljes volt az egyetértés, hogy az új Nagytemplom főhomlokzatát és főbejáratát a piactér felé kell fordítani. Ám az épület formájáról több évig tartott a vita. A merész újításoktól idegenkedő debreceni egyházban szívesen vették volna egy hagyományos barokk-templom felépítését. Az első ismert terv, amelyet Rhédey Lajos bihari főúr küldött, egy ilyen, közepes méretű kéttornyú barokk-templomot ábrázolt. (Tervezője Johannes Weiss, nagyváradi mester volt.)

Teljesen más megjelenésű templom tervét a tiszántúli református egyházkerület akkori főgondnoka, Bihar vármegyei alispán és országgyűlési képviselő pécsújfalusi Péchy Imre (1753–1841) unokaöccse, pécsujfalusi Péchy Mihály (1755–1819), hajdani kollégiumi diák küldött. Az építész ismert volt a városban, 1801-ben ingyenesen elkészített tervei szerint akkor már javában épült a Kollégium új főépülete. Péchy ezúttal sem kért díjazást: „nekem elég jutalom, ha látom hazámban a mesterségek előmenetelét, és culturának bévitelét.” A katonai szolgálata miatt Nagyszebenben állomásozó mérnök egészen szokatlan épülettel lepte meg a debrecenieket 1803 júliusában. Tervrajza magas kupolás, északi és déli oldalain tornyokkal ellátott kör alaprajzú templomot ábrázolt. Az eklézsia előbb elfogadni látszott az ötletet, csupán kisebbíteni akarta a ház átmérőjét, egyebek mellett a rézfedés költségeinek csökkentése érdekében, továbbá kérte a két tornyot a piac felőli főhomlokzathoz áthelyezni. Ismert azonban Rhédey Lajos véleménye, aki a konzisztórium ülésén kifejtette, hogy a kör alakú épület teljességgel megvalósíthatatlan, „minekelőtte felépülne összeomlik”. Péchy külföldi és hazai példákat sorolva bizonyította a megvalósíthatóságot, ha azt megfelelő képességű kivitelezőkre bízzák. A templomforma eszméjét is megindokolta: „a mi isteni szolgálatunknak szüksége nem a szegletekben való áhítatosságban áll, hanem a papnak látásában és hallásában concentrálódik”.

A konzisztórium 1804 márciusában döntötte el véglegesen az új templom alakját, hogy az az anyagi lehetőségekhez, és a kivitelezők szakértelméhez is igazodva „szokott formájú szegletes” legyen, így Péchy augusztusban már annak megfelelő templomtervet küldött Debrecenbe. A nézetkülönbségek azonban továbbra is megmaradtak, mert a konzisztórium szerint a régi templom falai olyan jó állapotban maradtak meg, hogy azokon fel lehet építeni az új templomot, amit viszont az építész erősen kifogásolt.

A tervek sokszoros átdolgozása ellenére, 1805 tavaszán kész és elfogadott tervek nélkül kezdték meg az építkezést Litsmann József kőművesmester vezetésével. A konzisztórium, illetve állandó megbízottai, Simonffy Sámuel (1754–1821) és rövid ideig Diószegi Sámuel (1760–1813) kurátorok folyamatosan újabb és újabb szakemberrel tárgyaltak, akiktől, pl., Thalherr József (1730–1807) kamarai építésztől új terveket kértek. Végül Thalherr elképzelései szerint bontották vissza a leégett épületfalakat, és a nyugati torony helyén – a nyolcszög három oldalával – éppolyan szögletes lezárást építettek, mint amilyen a másik végén megmaradt, kialakítva az eljövendő templom kereszthajóját.

A régi alapokon egyre magasabban álló falakról és az alapjaiban kész tornyokról elküldött rajzok alapján Péchy Mihály újabb módosításokat tett. Szerencsétlennek tartva a két torony egymástól való igen nagy távolságát, azok magasítását, és az épület közepének magas dobra helyezett kupolával való fedését javasolta. Miután az építtető ezeket is elutasította, 1806 májusában keserűen állapította meg: „a mostani sok változtatásokkal úgy meg vagyon a Templom rontva, hogy énnekem azon kell igyekezni, hogy senki ne mondja, hogy benne leg kisebb is tőlem vagyon, minthogy nincs is, kivévén azt a kis Déli frontot…”. 1807 januárjában az építkezés pillanatnyi állását a kivitelező Litsmann József rajzolta le számára. A rajzok láttán Péchy újból kifakadt: „Még eddig a’ Templom építtetése úgy ment, hogy az Urak velem rajzoltattak, a’ kőműves mesterrel azt elrontatták, nékem vissza küldötték, hogy esmérjem meg jónak lenni, én azt a’ gyengeséget magamra nem vállalhatván nem tudták magokat miben meg határozni, s azonban a’ kőműves mester csinálta a’ mit akart.” Felhívta a kurátor figyelmét, hogy amennyiben az ő homlokzati terveit használni akarják, akkor attól az ő értesítése nélkül el nem térhetnek. „Ok nélkül a Templomnak és a Tornyoknak frontonját úgy el pfuscherozni mint a’ kőműves mester Rajzolatja mutatja, a’ nékem annyival nagyobb sértésemre esik, mivel üdővel még is azt mondanák, hogy a’ fronton az én Rajzolatom szerént való”.

Az eklézsia Péchy legújabb tervét elküldte Pestre, hogy azokat Hild János építész vizsgálja felül. Hild ötletgazdag szakvéleménye helyesnek tartotta a központi kupolát, amelytől pedig a konzisztórium „tsak ugyan egészenn idegen”. Közben Litsmann Józseftől Rabl Cornélius építőmester vette át a templomépítés munkáit. Az új pallér a kifogásolt kupola helyett téglaboltozást ajánlott. Az újításról Péchy véleményét is kikérte a konzisztórium. A mérnök a válaszához mellékelt rajzában továbbra is a tornyoknál magasabb központi kupolát javasolta, pedig ekkorra a konzisztórium már végleg a boltozás mellé állt. Rabl építőmester kivitelezői oldalról támadta a tervezői elgondolást: a „kuppel ... rettenetes költség, más az, hogy képtelenség olyan terhet négy oszlopokra rakni” és „nem pap szóhoz való, mert azt érthetetlenné tenné”. Péchy 1808 decemberében írt utoljára a templommal kapcsolatban a kurátornak. Üdvözölte az építkezés előrehaladását, de megismételte véleményét, amely szerint csak egy ablakokkal ellátott központi kupola adna elegendő világosságot a templombelsőben. Lemondóan állapította meg: bár a kupola helyett épülő középső boltozat „jól nem jöhet az Architecturára nézve”, de „ha a kőműves mester nem arra való, hogy ahoz kezdhessen, csak úgy kell építeni a’ mint lehet.”

A tovább épülő templomhoz Frank Lőrinc „képfaragó mester” faragta a külső oszlopok és félpillérek kőfejezeteit. 1813-ban elkezdődtek a vakolási munkák, és a következő évben elkészült a 20,5 m átmérőjű, a padlótól 21 m magasságban végződő középső boltozat is. A konzisztórium tagjai 1817. április 28-án jelölték ki a „katedra” helyét és formáját, amelynek famunkáit „Pesti Fabrikás” Vogel Sebestyén vállalta fel. Kiss Sámuel rajzprofesszor készítette el a székek rendjét, az úrasztalának rajzait. Utóbbira Dohányosi József asztalossal kötöttek szerződést. A kész nyugati toronyra 1818. június 12-én helyezték el a rézből készült aranyozott díszű gombot, vitorlát és csillagot. A gombba az építkezés addig eltelt 13 évéről szóló írást helyeztek el. A vitorlán a két S-betű a templomépítés fáradhatatlan kurátora, Simonffy Sámuel főbíró névjele.

1819. november 14-én került sor az első istentiszteletre a berendezett új templomban, ahová harangzúgás közepette vonult át a városházáról Debrecen vezetése a magisztrátus és communitás. 1821-ben a keleti torony továbbépítését, a hiányzó falak felrakását Rabl Cornelius özvegyére, illetve pallérjára, Köhler Györgyre bízták. Erre a toronyra 1821. augusztus 6-án helyezték fel a gombot, vitorlát és a csillagot. A tornyok közötti óriási üres tér elfedésére Köhler 1822 decemberében készített tervrajzot. A javasolt díszek elkészítésére Hauser „kőmetszővel” 1823 júniusában szerződést is kötöttek, de a tervek felülvizsgálatára elhívták Egerből Povolny Ferenc (1779–1847) „építnököt”. Az ő tervei szerint építették be a tornyok és a templom közötti „hézagokat”. 1824 októberében fogadta el a konzisztórium Beregszászi Pál rajzprofesszor tervét a „Templom és Torony közi fedelének végezetére jövő fal” „a Balusztrádákkal együtt” való megépítésére. A timpanon fölött megépült falazaton elhelyezett díszítő elemek, a balusztrádsor és a kővázák eredetileg a Péchy-féle kupolát díszítették volna. A templom teljes elkészültét 1827. június 10-én jegyezték be a jegyzőkönyvbe. A tetőfelületek beázásai miatt 1844-ben vörösrézfedélre cserélték a palafedést. A kerítés nélkül megvalósult templom körüli magas teraszt 1846-ban Köhler György építette fel.

A hívek óriási anyagi áldozatával és komoly viták közepette két évtizedet is meghaladó építkezéssel alakult egyedi formájára a 3000 ülőhelyes református Nagytemplom. Egyediségére jellemzően a templom két tornya között hátranyúló hosszhajó jóval rövidebb (38 m), mint a hajdani csarnoktemplom alapjain létrejött kereszthajó (55 m). Vaskos, 61 m magasságú tornyai fokozzák különleges megjelenését. Az eredeti tervektől való eltéréseket ismerve is nagyszerű épület létesült. A megvalósítás körülményeire és az épület egyediségére pedig álljon itt Balogh István megállapítása: „A Nagytemplom mai formája kényszerű megalkuvás Péchy Mihály szárnyaló tervei, az anyagi lehetőségek, a kálvinista ortodoxia, a hozzánemértés, a határozatlanság és a kivitelező építőmesterek technikai tudása között.”

1817-ben Kiss Sámuel kollégiumi rajztanár tervei szerint elkészült az empire stílusú szószék. Az úrasztala és a korlátok Dohányosi József helybeli asztalost dicsérik, mint ahogy helybeliek munkája a templom padjai is. Az eklézsia, amely 1817-ben még feleslegesnek ítélte a templomi orgonát, 1830-ban változtatta meg előző döntését és 1833-ban kért fel egy „bécsi orgonacsinálót” a hangszer elkészítésére. Deutschman Jakab 1838-ban készült el gyártással és októberben építették be azt a templom déli karzatára. Innen bővítése, javítása alkalmával 1868/69-ben került a szószék fölé az északi oldalra. Az eredeti helyre, a déli oldali karzatra 1981-ben építettek új orgonát.

A Nagytemplom nyugati tornyából szól Magyarország legnagyobb református harangja, a Bajkó Ferenc szerint 3800 kg-os ún. Rákóczi-harang. Az 1873-ban újraöntött harang az 1636-ból származó elődje pótlására készült, mivel az, az 1802-es tűzvészben leégett Verestoronyból lezuhant és az oltás során megrepedt. A templom másik harangja a keleti toronyban lévő ún. Kisharang 1736 kg-os, 1865-ben készült.

A nemzeti forradalom és szabadságharc eseményei során 1849. év első felében Debrecen volt Magyarország és egyben a szabadságharc fővárosa, Kossuth szavaival: a szabadság őrvárosa. Az országgyűlés mindkét háza együttes ülésen, április 14-én a református Nagytemplomban nyilatkoztatta ki a Habsburgok trónfosztását, és választották meg kormányzó elnökké Kossuth Lajost. Április 19-én is itt a templomban történt a Függetlenségi Nyilatkozat törvénybe iktatása, majd május 14-én 11 órakor, szintén a képviselőház és a felsőház előtt tette le Kossuth a kormányzói esküt, „előmondván azt Almásy Pál elnök; letették a miniszterek is, előolvasta azt Gorove István jegyző”.

A várost 1944 szeptemberében ért bombázások során több gyújtóbomba is eltalálta a templomot, a tetőzet és a Rákóczi harangot rejtő nyugati torony kupolája leégett. A templomhajó szabaddá vált téglaboltozatai épségben viselték el ezt a megpróbáltatást is éppúgy, mint 1829-ben a földrengést. Az újjáépítés 1945 tavaszán kezdődött és még abban az évben tető került az épületre.

Papp József, 2022