Debrecenben az első, az ún. „belső ispotály” Boncz László debreceni polgár és felesége Orsolya asszony egyéni kezdeményezésére jött létre, akik saját házukat nyitották meg a testi és lelki nyomorban tengődő helyi szegények számára. A Szent Erzsébet kápolnával egybeépült szegénygondozó világi felügyelet alatt működött már a katolikus városban is. Az alapítók kifejezett kérésére a város tanácsa foglalta írásba az új intézmény szervezeti szabályzatát, rendtartását, a pap alkalmazás előírásait 1529. március 6-án. A Boncz házaspár halála után, szándékuknak megfelelően az időközben reformátussá lett Debrecen önkormányzata lett a Boncz-féle belvárosi intézmény fenntartója.

A város kerítésén kívüli ispotálytelep első írásos említése 1553-ból ismert. Pontosabb helyéről 1565-ből értesülhetünk, amikor a „Várad utcán túli” ispotályról írnak, amelyben a 17. sz. végéig még nem volt semmiféle szegénygondozás. Ez a sáncárkon kívüli egyetlen lakott hely a Debrecenbe beolvadt hajdani szomszéd község, Boldogfalva maradékaként, amolyan menekülteket befogadó külváros volt, ahol sok szegény, de adót fizető zsellér tengette életét.

A külsőségi telepre 1704-ben költöztették át a belső ispotályt, és még ugyanabban az évben felépítették a református templomot és 1736-ban a tornyát is. Szintén városi beruházásban készült el 1734-ben az ispotályi lelkész lakása és a parókia. Amikor 1811-ben a templommal együtt ezek is a tűzvész áldozatává váltak, az újjáépítés költségeit a város fedezte, annak ellenére, hogy 1752-ben, Mária Terézia rendeletére szétválasztották a református egyház és a város költségvetését és az ispotály teljes egészében a ref. egyház fennhatósága alá került. Az 1899-es tűzvészben újból megégett templom helyreállítását 1901-ben viszont már a fenntartó egyház végezte el.

Az ispotálytelep létesítményeiről az első ismert összesítő adat 1784-ből maradt fenn, ahol 11 szegényházról számoltak be. Ezekben 2–6 ember lakott szobánként, így 75 és 115 közé tehető az akkoriban bentlakók száma. 1823-ban 115, 1824-ben 108, 1831-ben 75, 1846-ban pedig 80 fő ellátásáról szólnak az iratok. 1842-ben felépült egy halottas kamra, továbbá a felügyelő (dékán) lakása is. Amikor 1853-ban a császári parancs megtiltotta az utcai kéregetést, a koldusok itteni elhelyezésére tovább bővítették a telepet, rendbe hozták az épületeket és azok berendezését. Ekkoriban 4 különálló szegényházban, összesen 20 szobában, 120 személyt láttak el.

A fejlesztések részeként 1870-ben 4 új szoba készült további 20 fő részére, majd 1883-ban egy fáskamarából is 2 újabb lakást hoztak létre. A gondozottak talán legfontosabb épülete a „főzőház” volt, amelyben majdnem két évszázadon át, 1704-től 1898-ig készült étel az itt lakók számára. (1929-ben ez volt a harangozólakás.) 1906-ban, amikor az akkorra teljesen elavult épületek lebontását elhatározták, 24 szobában összesen 154 ember élt a telepen. Volt elemi iskola is, amelyhez a leánytanító tisztet is ellátó kántortanító lakását 1734-ben építették fel. Évszázad múlva, Zagyva Imre ispotályi lelkész kezdeményezésére 1844. április 12-én nyílt meg az ispotályi árva gyermekek óvodája az alamizsnából összegyűlt pénz „feleslegéből”, egy akkor hatodéves kollégiumi diák, Fodor Sándor vezetésével. A mai Szív utca folytatásában, a korabeli Késes utca sarkán működött intézményben lakott a mindenkori óvó, később óvónő. A református óvodát 1913-ban vette át a város, és azt a községi óvodái közé sorolta.

Az intézményfenntartás ellentmondásainak megoldására és az ingatlanok tulajdonviszonyainak végleges rendezésére a város és a ref. egyház 1900-ban egyezségi okiratot írt alá. Ekkorra a telep a szegénygondozáson túl egy egész déli városrész intézményi központja lett, miután 1897-től a református ispotály teljes területe a környező külsőségekkel, kertségekkel együtt a város belterületébe került. A megváltozott feladatoknak megfelelően nagyszabású beruházások indultak. 1908-ban lebontották a régi tanítói lakásokat, és – többek között – azt az 1890-ben épült földszintes elemi iskolát is, amelybe 1892–94 között Tóth Árpád járt. A templomtól nyugatra épült fel a körzet új emeletes református iskolája a városi ún. „nagykölcsön” terhére. A középen szétválasztott intézményi épületbe külön-külön bejáraton léphettek be a leány- és fiútanulók. Mögötte létesült 2 db földszintes tanítói lakás, továbbá önálló telken a kántortanító lakása. A templomtól délkeletre 1906-ban, illetve 1909-ben adták át a 2 db egyemeletes új szegényházat. A két nem számára külön-külön készült 35–35 szobás, összesen 280 személyes ispotályokat 1910-ben vette át fenntartásra az egyház. (A férfiak épülete ma is áll a vasút területébe vonva.)

Az Ispotálylaposon 240 évig működő intézményrendszert az 1944. június 2-án lezajlott légibombázás szinte teljesen elpusztította. A kisebb házak mellett rommá vált az iskola, az óvoda és a női ispotály épülete. Debrecen legidősebb templomába is bomba esett. Robbanása a templomhajó nagy részének elpusztításán túl teljes magasságban lemetszette a torony egyik sarkát, és a harangok a földre zuhantak. A debreceni szőnyegbombázás mementójává vált széthasadt tornyot fel kellett robbantani, mint ahogy a romos templom falmaradványait is le kellett bontani. (Az istenháza valamikori alapfalai fölött ma a Raktár utca forgalma zajlik.)

A református ispotálytelep egyetlen épen maradt intézményi épületében, a férfi ispotályban előbb az elpusztult elemi iskolát rendezték be, majd a pályaudvar bővítése alkalmával a MÁV használatába adták, jelenleg a vasúti kerítésen belülre található. Falán tábla emlékeztet a 415 évig fennálló református Ispotályra. A bombázás hetvenéves évfordulójához kapcsolódva, 2015. szeptember 20-tól gránit emlékoszlop mutatja a 240 évig ott állt református templom széthasadt tornyának helyét a lakónegyed parkjában.

Papp József, 2022