SZÜLETÉS ÉS OTTHONOK

Bajcsy-Zsilinszky (József királyi herceg) utca 58.

Szabó Magda legendás gimnáziumi tanárának Hettesheimer Ernőnek a háza, ahol nemcsak a dóczista lányok, hanem a Für Elise reménytelen szerelmesei – Textor és Cili – is találkozhattak.

„Pelikán anyám húga volt, Jablonczay Piroskának hívták, s minden rokonom között őt szerettem a legjobban. Nemcsak személye, de háza, lakása, férje, gyerekei, egész környezete vonzott, varázsos pedagógiai érzéke, amellyel szóra, mosolyra tudta bírni a legriadtabb kisgyerekeket is, pici koromtól fogva tudatos gyönyörűség forrásává tette találkozásainkat…”

Az Ókúton kívül a Danaidában is írtam Pelikánról, leírtam házát, lakását, foglalkozását, Somos Aranka szobái ábrázolásakor még bútorzatát is iparkodtam megőrizni az emlékezetemnek, házának kertjét, gombáit, jegenyéit. Legnevetőbb, leggyerekesebb, legmelegebb szívű rokonom figurája különös módon nem egy hasonlót vagy pláne önmagát formáltatta meg velem… Gondolatom írás közben olyan sokat megpihent tovatűnt alakján s azon a gyerekkoromban Paradicsomnak érzékelt szigeten, egykori otthonán, hogy még régesrég tovatűnt disznóólját is megmentettem magamnak, ahová olyan sokszor bemásztam, előre siratni az ártatlant, akit nemsokára megesznek. Anti könnyeit én magam sírtam el valamikor, s Pólika disznóólja a Disznótorban Pelikán konyhaablaka alatt állt.” (Író és modell, 1972 /A Kortárs körkérdése/)

„Az ő otthonáról azért beszélek saját otthonunk módjára, mert minden szombat délutánunk vagy minden vasárnapunk ott telt. Piroskát kivételesen apám is szerette, pedig ha ő valahová elment, az a világ csodája volt. Piroskához rendszeresen jártunk, mert ott mindig történt valami. Jóska nagybátyámat szerettem, két unokatestvéremmel, Piroska gyerekeivel nagyon jóban voltam... Az ő házuk nekem is otthonom volt. Ez az otthon a háború olyan áldozata lett, amitől eltűnt a biztonságos gyerekkor édessége.” (Elveszett otthonok, 1986 /Kabdebó Lóránt interjúja/)

„…az óvodában volt a gettó hullaháza. a hírek szerint.” (Emléksorok helyett)

„…valahányszor hazamegyek Debrecenbe, legyen bármilyen késő éjszaka, mindig elzarándokolok a Bikából hajdani otthonához, bámulom a sötét ablakokat, és tulajdonképpen azt hiszem, csak viccel ezzel a bujkálással, egyszer mégiscsak villanyt gyújt már azok mögött a néma ablakok mögött, kicsapja az ablakszárnyakat, kihajol s kiadja a kulcsot, nyissak kaput magamnak.” (Író és modell, 1972 /A Kortárs körkérdése/)

„Az Óvoda utcai fronton a kapualjból három irányban vezetett út: szemközt a kapuval az udvarba, balra a lakásuk, jobb felől az anyja hivatalos helyiségei felé. A belépő a jobb kézt eső lengőajtón túl vitrin szegélyezte folyosóra jutott, ahol mint valami múzeumban, papírszárnyak, rongybabák, linóleumállatok, fajátékok és labdák ültek a polcokon a szekrénysor üvege mögött, s a padlófertőtlenítő hideg klórszaga egybeolvadt az állandó kakaóillattal... Az utcára két hosszú foglalkozási terem nézett, ahol törpe asztalok körül törpe székek guggoltak, a falakat meg meseképek díszítették, ómódi, valami jótékony alaptól örökölt, jobbára félelmetes illusztrációk. Magánlakásukba lépcső vitt, egymásra merőleges, dupla lépcső. A valódinak kőfokai a lakás küszöbéig emelkedtek, a másik keresztbe fordulva ezekkel a kőlépcsőfokokkal, fából készült, és a magas folyosóablakig kapaszkodott. Voltaképpen nem is lépcső volt, hanem valami masszív átmenet egy stelázsi meg egy emelkedő télikert között.” (A Danaida, 1964)

„A gombák a jegenyék alatt nőttek a bokrok mélyén. Tizenkét jegenye állt a két udvarfal mentén, hat a vásártér, hat a szomszéd ház kerítésén túl bókolva a szélben, s alattuk ugyancsak hat-hat fehér bogyótermésű bokor, tövük körül zöldes, nyáron is avarszagú folt, amelyen fel-felütötték fejüket a gombák. Ha felnézett, a gallyak szövedékén át a jegenyefák csúcsát látta, s a faormokra feszített eget, odalenn meg a bokrok alján a gombák szívós és törékeny népe állt, amely valahányszor tálba került, rövid idő múlva újra felbuggyant, mint egy sor tömör buborék.” (A Danaida, 1964)

„...színpadon állni és szerepelni jó volt, és erre is Pelikán tanított meg óvodájában, amely csak külsőségeiben hasonlított Somos Aranka óvodájához, felszerelési tárgyaiban, krepp lepkeszárnyaiban. Pelikán légköre villódzó, mulatságos és számomra mindig különös örömet és meglepetést tartalmazó világ volt.” (Ókút, 1970)

„Pelikán óvodája évente nagy ünnepségeket rendezett…, én, ha szerepeltem, persze, főszerepet kaptam, szavaltattak velem vagy színdarabban játszattak, voltam prológ, voltam gésa, voltam egyszerű versmondó, anélkül hogy hivatalos növendéke lettem volna nagynéném óvodájának. Az első szereplésekre való készülés azért nem mosódott ki emlékezetemből, mert amilyen iszony volt végiglépkednem a koncertdobogón, olyan boldoggá tett, ha szavalhattam vagy figurát alakítottam, ez természetes, vidám, szórakoztatóan izgalmas feladat volt. Milyen varázslatos volt, milyen részegítő a festék, a jelmez, másnak öltözni, mint ami vagyok, s azt játszani, amit amúgy is annyira szerettem, hogy nem vagyok azonos önmagammal.” (Ókút, 1970)

„Piroska óvodaszínpadán zajlott le a furcsa élmény, amely mindenkit megérintett; Szabó Elek beteljesületlen kívánsága után Jablonczay Lenke kapta meg elvetélt zeneművésznő mivolta pótlását, mert Cili mesebeli énekhangja madárként szárnyalt a gyerekes hüppögések és az alig vagy sehogy se értett szövegű irredenta dalok fölött. »Bús magyarok imádkoznak, égi atyám, hozzád, fordítsd felénk, magyarokra te kegyelmes orcád« - máig hallom Cili énekét, aki ugyan nem mondja a szavakat, csak lalázza a dallamot, de ez a csillogó szoprán elég szuggesztív ahhoz, hogy erőt, talán nem is erőt, hitet, reményt adjon mindenkinek.” (Für Elise, 2002)

Keczán Mariann, 2022