SZÜLETÉS ÉS OTTHONOK

Füvészkert utca 18.

A család 1938 táján költözött az épület bérelt – Szabó Magda által „legotthonosabb” debreceni hajlékként emlegetett – részébe.

„Ott, az ablakpárkányon ültem hány és hány este, kertünk virágerdeje fölött bámulva a templom arany és az ég valódi csillagait, s próbáltam kitalálni, mit hoz, amit még nem tudok, ami valaha lesz. Apám két fát ültetett az ablakom alá, azoknak is ott kell valamiképpen lenniük majd a kultúrpalotában, két foltos, szelíd platánfának, amelyeknek nevük is volt.” (Debrecen három arca) „»Félrebeszél – mondták, akik az ágyánál álltak, mikor két nappal a halála előtt a kórházba szállításhoz öltöztették –, neveket suttog. Félrebeszél.« Valóban szólt, nagyon halkan azt mondta: »Gyuri«, aztán ezt susogta: »Petőfi, Arany János«. Nem tudtam megszólalni, megmondani a mentőknek, hogy magánál van teljesen, csak éppen búcsúzik, elköszön a szobájától és a kerttől, mert érzi, hogy nem tér vissza ide többé. Gyurinak nevezte kedves olvasólámpáját, s az ablaka alatti két gyönyörű platánnak költőkedvencei nevét adta, az egyik platánfát Aranynak hívta, a másikat Petőfinek.” (Egy írótársam halálára)

„.az volt a legotthonosabb otthon, az a Füvészkert utcai ház. Imádtam. a cicatemető ott volt az orgonabokrok árnyékában, apám kirakta fehér kaviccsal a sírokat. Régi ház volt, tizennyolcadik század végi, olyan vastag falai voltak, mint egy várnak. A Füvészkert utcai házban apám paradicsomkertet csinált, áradt az illat az ágyásainkból. Volt egy öreg körtefánk, volt egy eperfánk rengeteg. eperrel, barackfánk is volt, sok gyümölcs. Apám ültetett két csemeteplatánt, az egyiket Agancsos fájának, a másikat nekem. Megöntözte és megáldotta őket, az ároni áldással.” (Elveszett otthonok, 1986 /Kabdebó Lóránt interjúja/)

„A helyszínt, életem legboldogabb helyszínét, eltörölte a városrendezés, kertünk virágos labirintje, amely a méteres vastagságú, még Csokonai korában épített, a Kollégium melléképületeihez tartozó ház átláthatatlan kerítése mögött együtt idézte Földi Jánost, Diószegit és Fazekast egy boldog család hétköznapjaival, az emberi neveket viselő fákat, amelyek, akár az ég és a Nagytemplom csillagai, benéztek az ablakainkon, eltűntek mindörökre...” (A holtig haza: Debrecen, 1996 /Cs. Nagy Ibolya interjúja/)

„Apám gondos munkával kiválogatott, nem könnyen porló-pusztuló diófából rakott a nagy vidéki házunkhoz nagy kerítést. A kapunknak akkora zárja volt, mint egy múzeumnak... Hogy oda csak úgy bejöhessen valaki - az elképzelhetetlen volt számomra. Hát bejött. Egyszer apám a hatvanhét kaktuszát kitette az udvarra, hogy kapjanak még egy kis langyos októberi esőt. Mind a hatvanhét kaktusz hősi halált halt, mert hirtelen hanyatt esett a mi bonthatatlan kapunk. Ugyanis megérkeztek hozzánk az oroszok egy nagy tankkal. Ott álltam és néztem, ahogy bejön a tank az udvarunkra, és akkor megvilágosodott előttem az, amit apám mindig mondott: nincs menekvés. Azt is mondta: életében egyszer mindenki találkozik a kataklizmával, valami személyes vagy társadalmi nagy tragédiával, és teljesen felesleges menekülni előle. Szembe kell nézni vele. Ettől senki és semmi nem védhet meg minket. Nincsenek törhetetlen kapuk. Ez mindig így volt.” (Lettem, aki vagyok, 1997. /Podonyi Hedvig interjúja/)

„Az ágyból látom a Nagytemplomot,csillagai közt élő csillagok.” (Szüret)

Keczán Mariann, 2022