SZÜLETÉS ÉS OTTHONOK

Szent Anna utca 22.

A gyermekkori eszmélés és az Ókút varázslatos helyszíne.

A család – a Debreceni Képes Kalendárium címtára szerint – a lakást 1934-ig bérelte a regényes önéletrajzban is említett tulajdonostól, Bobrescu Jakabtól. Az 1980-as évek elején a Szent Anna utca (akkor Béke útja) 22. és mellette a 20. számú házakat lebontották. A telkeket a szomszédos Svetits Intézet a megnyitandó körútba eső kisajátított internátusa helyett kárpótlásként kapta meg, és azokon építették fel 1985-re új kollégiumot.

„A kapualj és a szabóműhely fölött az emeletet a háztulajdonosék foglalták le, túl a kapun, az L szárából nyílt a többi lakás, három a földszintről, három az udvarra néző emeletről. A földszint középső lakása volt a miénk, ablakainkból jázmin- és spireabokrokat lehetett látni, bejárati ajtónkkal szemben ott volt a poroló, amelyet két bodzafa lecsonkolt vállára rögzítettek, s amelyek minden tavasszal megpróbáltak úgy élni, mint a többi fák, levelet hoztak, friss hajtásokat, ha tűrték volna, kibontják virágaikat is... Az elmúlás és a halhatatlanság sajátságosan bonyolult viszonylatára a lecsonkolt és az évente kihajtó bodzafák tanítottak először.” (Ókút)

„Hajdani házunk udvarán, közvetlenül ott, ahol az udvarba léptünk a kapubolt alól, számtalan apró kavics csillogott egy sarokban. Ha esett, a csatornából alázúduló víz tisztára öblögette, meg-megmozgatta a fényes, kerek kövecskéket. Tilos volt játszanom velük, s ezt nehezen tudtam elviselni, mert szerettem minden kavicsot, minden pocsolyát. A kavics gömbölyű volt, tarka, drágakőnek tűnt gyermekszememnek, a pocsolya meg maga a végtelenség; az ég, de vízben, vízből, felhő, de csak a képe, a ház vagy akár én magam, igazán és mégsem igazán.” (Ókút)

„Elektra, a macskánk ott őgyelgett az udvaron, meleg volt, nemigen volt kedve semmihez, Bazil csizmája elé feküdt, és visszafelé fordult holdszemével belebámult az arcába... Ma már bizonyosan tudom, életünknek ebben a szakaszában a ház főszereplő volt. Ha leszorítom a szemhéjamat, bármikor felbukkan a kizárt valóságos világ helyén, ott áll a színpad, amelyen a felnőttek között ténfergek, látom a hosszú, mindig homályos bejáratot, amelyen át az udvarba ér a belépő, az udvar ráccsal elzárt hátsó része már virágoskertté öblösödik, de itt nem léphet be csak az, akinek kulcsa van, a fontos lakók, nekünk van kulcsunk, tehát bármikor beléphetünk, de csak én teszem, akit minden érdekel, legalábbis addig a napig, míg Terézke hozzánk nem érkezik, mert később a kert és Terézke viszonylag gyorsan eltűnt személye egybeolvadt, annyira egybe, hogy Terézke távozása után nem óhajtottam arra a padra leülni vagy azt a bokrot körbejárni, amely valami olyan színdarabnak volt a helyszíne, amelyet otthagytak nézők, játékosok egyaránt. Ha a ház felbukkan a felidézett emlékképen, az első, amit észreveszek, a kisszoba, otthonunk legelső helyisége, melybe az udvarból négy lépcső vezet, és dupla ajtaja van, ezt akkor még nem tudom, később közlik velem.” (Teréz esztendője)

„Az átmitizált világ csak reális talapzaton volt hiteles és otthonos a számomra, néha órákig csak feküdtem a betegágyban, néztem az ablakon át a szomszédos zárdaépület akkor még alacsony tetejét, s töprengtem valamin.” (Ókút)

Keczán Mariann, 2022