Felekezeti és járványtemetők

A középkori magyar települések lakossága, a katolikus szokás és törvények szerint a templomokban, illetve körötte temette el halottait. A hitújításig nem volt ez másként Debrecenben sem, ahol a 16. században kerültek lakott területeken kívülre a temetők. A város korabeli szerkezetéből és szervezettségéből adódott, hogy a meglehetős önállóságú utcák, mint városrészek a hozzájuk közelebb eső városárkon túl jelölték ki az ún. „utcai” (protestáns) temetőket. Gyakorlatilag körbe ölelték a település lakott részét a kegyeleti parkok, amelyek többnyire utcájuk nevét viselték. A város keleti határban lévőről, a Czegléd (Kossuth) utcairól lelhető fel a legkorábbi írásos feljegyzés: 1572-ben már „nagy temető”-ként említik az iratok. 1716/17-ben a Debrecenbe visszatelepült katolikusok részére a Szent Anna utcai kapun kívül, az akkori diószegi országút két ága, a mai Vágóhíd és Budai Ézsaiás utca között, a Homokkert mellett jelöltek ki temetkezési helyet. Ez a katolikus temető később katonai temetőrésszel is bővült. A 19. sz. harmadik évtizedében a többivel együtt bezárt kegyeleti parkban ma is áll az 1774-ben épült barokk stílusú műemlék temetőkápolna. A felekezeti temetők sora 1844-ben a Homokkert délnyugati végén létesült izraelita temetővel bővült. Ez a sírkert az egyetlen ma is működő felekezeti temető Debrecenben.

A városban időről-időre végigsöprő ragályos betegségekben elhunytak részére igen sokszor kellett járványtemetőről gondoskodni, így pl. még 1739-ben is négy jött létre a Mester, Péterfia, Csapó és Várad utcai kapukon kívül. A közegészségügyi szempontok miatt a lakott területtől viszonylag távoli helyeken kijelölt sírhelyeket azonnal be is zárták. Csupán egyik-másik került több évtized múlva rendes használatba.

1777-ben 6 működő kegyeleti hellyel számoltak a városi nyilvántartásokban. (Hatvan utcai, Péterfia utcai, a Boldogfalvi, vagy Varga (másképp Várad) utcai, Csapó utcai, Cegléd utcai „nagy” temetők a reformátusok részére és a Szent Anna utcai római katolikus temető. Ezek ma többnyire beépített lakónegyedek, illetve kis részük kegyeleti park, mint a Hatvan utcai temetőkertből megmaradt Csokonai-síremlék környéke, és a katolikus temetőkápolna dombja. A temetők – mai értelemben – való fenntartására utaló írásos emléket alig ismerünk. A felhagyott temetőrészeken idővel újra temetkeztek, vagy ha nyilvánvaló lett a „telítettség”, akkor a régi közvetlen szomszédságában új földrészeket vettek használatba.

Katonai temetők

Speciális temetőhelyek voltak a város katonai temetői. A Szent Anna utcai felekezeti (katolikus) temetőben volt kisebb területbővítmény mellett, két esetben önálló katonai temető is létrejött. Egyikébe a 20. század harmadik évtizedében az I. világháború Debrecenbe szállított orosz hadifoglyai között dúló járvány áldozatait temették el a Köntösgát északi legelőjén. A vízmű kútjai mögött lévő körülkerített lezárt kegyeleti parkot sohasem nyitották meg állandó használatra. A másik, lényegesen nagyobb önálló katonai temető régebbi. Ezt 1849-től Honvédtemető, a 20. század első évtizedétől pedig Hősök Temetője néven (is) ismerjük. Az 1849. augusztus 2-ai végzetes debreceni csata magyar és orosz halottainak nyughelyébe majd hét évtizedig nem temetkeztek, de mindkét világháború alatt újból megnyitották az elesett katonák részére.

A honvédtemető

A Honvédtemető helyét a Nagysándor József tábornok által vezényelt maréknyi honvédsereg és a sokszoros túlerőben lévő orosz katonaság közötti egyenlőtlen harc színhelye határozta meg. A városközponttól 4-5 kilométerre lefolyt ütközet a Köntösgát (mai Balmazújvárosi út) északi és déli legelőin, a Nagyerdőig húzódó Nyulas legelőjén, illetve a Köntöskert, valamint a Csigekert északi kerítésénél (sáncainál) folyt le. A hadszínteret a város felől a Mester utcai kapun kívül az akkori Újvárosi országúton lehetett leggyorsabban elérni. Ez az út a mai református templom telkénél kezdődött és a mai Honvédtemető utca vonalán futott kifelé a Csigekert nyugati peremén. A kertség után érte el a Köntösgátnak nevezett töltést, a mai Balmazújvárosi utat, amely a Tócó hídján át vezetett kifelé a városból.

Ma már nehéz eldönteni, vajon milyen mértékben volt tudatos a Honvédtemető helyének kiválasztása. Lehettek-e, illetve milyen mélyek voltak a történeti ismeretek a hely múltjáról? Ismerték-e azokat a térképet, amelyek itt „Pestises Temető''-t ábrázolnak 1812-ben? Az bizonyos, végképp nem ismerhették azokat a ma is tartó vitákat, találgatásokat, amelyek egy sok évszázaddal korábbi, a város nyugati felében létezett Szent Mihály utca nevéből kiindulva éppen a Csigedomb, illetve a mellette volt Csige-tava közelében temetőt, illetve a sáncon (várost övező védőárkon) belül, a város északnyugati részén középkori egyházat is feltételezett. Sem régészeti kutatás, sem írásos emlék nem ad kétséget kizáró bizonyítékot az állítások igazolására, vagy cáfolatára. Zoltai Lajostól tudjuk, még a 18. századi jegyzőkönyvekben is előfordult a Szent Mihály utca neve. Elgondolkodtató a tény, mi késztethette a város lakosságát, évszázadnál nagyobb idővel a hitújítás után, hogy a Szent Mihály utca és a Szent Mihály dombja esetében a „szent” előtagot megőrizze, amikor a Szent Anna, a Szent Miklós, a Szent András nevekből már régen elkopott? Igen valószínű, hogy Debrecenben is Szent Mihálynak, a halottak védőszentjének neve hajdani temetőhelyre utal. Úgy látszik a néplélekben igen mélyen összekapcsolódott a temető, a temetkezés és Szent Mihály személye, ezt még 4-5 emberöltő sem volt képes kiirtani. (Az írásokban említett Szent Mihály utca a sáncon belüli valamelyik – talán a mai Mester – utca volt, a domb pedig minden bizonnyal Csige dombjának másik neve lehetett, ugyanis a Csigekertet szinte egyidejűleg nevezték a Csige tavánál lévőnek és Szent Mihály dombja alattinak.) Fentiekből nem túl merész következtetés a Csige dombján igen régi temetőhelyet gondolni. Az 1849. augusztus 2-án lezajlott ütközet után az orosz parancsnokság háromnapi szabadrablást engedélyezett a győztes katonának, és addig a csata terét teljesen elzárta. A megszállók az összecsapás utáni negyedik napon adtak utasítást a városi hatóságnak az elesettek eltemetésére.

Debrecen város tisztségviselőinek sajnálatosan nagy gyakorlata volt a járványok kezelésében. A debreceni ütközet előtt nem egészen két évtizeddel, 1831-ben 2152 ember esett ragályos betegség áldozatául Debrecenben harmincezernyi lakosából. E speciális temetkezési helyeket a városon kívül, a homokdombok táján jelölték ki és a járványtól való félelem miatt azonnal le is zárták és többnyire később sem vonták a „rendes'' temetők sorába. A városvezetésnek 1849-ben is a fokozott járványveszélyt kellett azonnal elhárítania az augusztusi rekkenő hőségében. A hely kiválasztásánál bizonyára nem lehetett idejük tudatos temetőtervezésre, pláne történeti előzmények felkutatására.

A csatában elhunytak eltemetésével megbízott Szabó Márton mezőrendőrkapitány a harctér közelében, a Csigekert nyugati sarkánál a Csigedomb oldalába ásott közös sírba temettette el a 112 honvéd és a 634 orosz katona földi maradványait. A források némileg ellentmondásosak az ott elhantoltak számát illetően. Abban viszonylagos az egység, hogy a csata utáni negyedik napon és azt közvetlen követő napokban ide temetetteken túl több ezerre tehető a városszerte berendezett kórházakban elhunyt orosz katonák száma. Az ő temetésükről nincs pontos adat, de feltételezhető, hogy ebben a járványtemetőként létesült új temetőben helyezhették őket is végső nyugalomra. Ezt látszik igazolni a néhány évvel későbbi várostérkép, amely a Honvédtemetőt „Muszka Temető” felirattal jelzi.

1849. augusztus elején kb. háromezer orosz katona feküdt betegen Debrecenben a szükségből kórházakká alakított épületekben. A nagyobb részben kolerás betegek a város nagyobb épületeiben, így a Kollégiumban, a Szent Anna templommal egybeépített piarista rendházban, a mai Iparkamara utcai bíróság helyén volt hajdani ferencesrendi kolostorban (akkor dohányabáldó), a Piac utcai Bekné-féle bérházban (a később kétemeletesre átépített mai Tisza-palota), a Csapó utcai Oláh-féle házban (a közelmúltig tűzoltó laktanya) és még további, leginkább városi tulajdonban álló épületekben voltak elhelyezve. A hónap közepére a betegek számának növekedése miatt, Drevenyák Ferenc királyi biztos parancsára a Külső-vásárban lévő kőből, és fából készült árusításra és raktározásra szolgáló „sátrakat” felnyittatták és a kirendelt munkásokkal, ácsokkal 1000 beteg részére átalakíttatták. A létrejött kórházi kapacitás már három nap után, 25-én szűkös lett, így az újabb 500 beteg elhelyezésére magánházakat és újabb boltokat is igénybe kellett venni. Az orosz csapatok pár hónap alatt, hosszabb-rövidebb itt-tartózkodással, hatalmas létszámmal vonultak át a városon. Csupán a betegeik maradtak itt, akik még 1850 áprilisában is a debreceni kórházakban feküdtek. Az utolsó orosz katona 1850. július 23-án halt meg Debrecenben.

Honvédemlékek

A hálás utókor még a kedvezőtlen politikai körülmények között is igyekezett megemlékezni a honvédhősökről. A Hősök Temetője mauzóleumának lépcsőzetébe beépítve látható „Haldokló oroszlán” című impozáns emlékművet már 1861-ben elkészíttették Marchalkó János szobrászművésszel, a Lánchíd oroszlánjainak alkotójával. Az eredetileg a Hosszúpályi országút mellett elesett honvéd – egyes források szerint Szarka huszárkapitány – sírjára szánt, sóskúti kőből készült szobrot Komlóssy Imre tervei alapján faragtatták ki. A 6 évig rejtekhelyen őrzött kompozíciót egy mesterséges dombra állították és a kiegyezés évében, 1867. augusztus 2-án ünnepélyes keretek között leplezték le a Református Kollégium előtti Emlékkertben, a mostani Bocskai-szobor helyén. A 4 méter hosszú és 3 méter magasságú monumentális emlékművet 1899-ben innen helyezték át a debreceni csata ötvenéves évfordulóján a Honvédtemetőbe, ahol a volt Csigedomb legmagasabb pontjára állították.

A tömegsír felett attól kezdve már nem csak a Boros Sándor kőfaragó mester ajándékaként, 1885. március 15-én felavatott vörös márványtábla emlékeztetett a hős honvédekre. A feliratos emlékmű ma a Mauzóleumhoz vezető sétányon jobb oldalán látható. A tábla felirata: „Honvédek, »névtelen félisteneké nyugosznak itt, akik hősies vitézséggel küzdöttek a magyar hazáért, ennek szabadságáért, és a nemzeti függetlenségért. Elvérzettek, dicsően harcolva a debreceni csatában. 1849 augusztus 2. Legyen emlékük örök! Eszméik győzelmében érjék el mielőbb a feltámadást! Emeltetett 1885 márc. 15.”

Hősök temetője

A 20. század második évtizedében ismét több ezer, különböző nemzetiségű katona holtteste került debreceni földbe. 1916-ban járványtemetőként jött létre a Köntösgáti legelő északi oldalán a Nagysándor-emlékműnél, a régi kokaslói téglagyárak melletti, közel másfél holdnyi területű, bekerített orosz hadifogoly-temető. Ide ragályos betegségben meghalt, túlnyomó számban orosz hadifoglyokat, illetve magyar katonákat is temettek.

A mai Bartók Béla (akkor Újvárosi) út északi oldalán, a Csigekert szomszédságában felépült császári és királyi csapatkórházban (ma a megyei kórház telepe) nagyszámú háborús sebesültet gondoztak a háború alatt. Az itt elhunytak számára a közelben lévő lezárt Honvédtemetőt 1914-ben nyitották meg. Az odavezető Honvédtemető utcát ekkor látták el szilárd burkolattal. Ebbe a sírkertbe végül 2019, a világháború következtében elhunyt katonát temettek el. Az újra megnyitott és kibővített Honvédtemetőt ettől kezdve Hősök Temetője néven is ismerték. (A hősi halottak búcsúztatásán 1918-ig állandó résztvevő volt három öreg debreceni negyvennyolcas honvéd is.)

Az I. világháború többi hősi halottját a felekezeti temetőkben helyezték végső nyugalomra. Az 1932-ben bezárt Hatvan utcai temetőben létrejött elkerített hősi sírokat egészen a második világháborúig gondozták.

A Hősök Temetőjében 1932-ben építtette fel Debrecen város a Hősök Mauzóleumát. Az impozáns épületet, amelyet Lechner Jenő és Szontágh Pál tervezett, a temető legmagasabb pontján a Csigedomb tetején helyezték el. Az addig ott állt „Sebzett oroszlán” a mauzóleum tengelyéhez igazítva, a feljárati lépcsőbe illesztve nyerte el végső helyét.

Papp József, 2022