A debreceni nagyvásár országos jelentőségre emelkedése idején, a 18. sz. második felében kezdődött a korabeli nagyváros közvetlen környékén a zsidóság története. Számukra az 1840. évi XXIX. törvénycikk teremtette meg a szabad királyi városokba, így Debrecenbe való beköltözés lehetőségét. A törvényi változás debreceni horderejére jellemző, hogy hatályba lépéséig csupán azok az izraeliták tartózkodhattak – napkeltétől napnyugtáig – a városkapukon belül, akik a munkájuk miatt – pl. házalók – érkeztek ide. Ők többnyire a szomszédos Sámsonban (Hajdúsámsonban) lakó népes izraelita közösség tagjai voltak. Az 1840. január 27-én kiadott debreceni tanácsi jelentés még joggal állapíthatta meg: „folytonos helyi szokás szerint izraeliták nálunk nem lakhatnak”. Az új törvény szerinti beköltözési lehetőséget, elsőként mégsem Sámsonból, hanem távoli vidékekről érkezők ragadták meg, bár voltak közöttük, akik már évek óta a város déli felén, a Várad utcai kapun kívüli, zsidó haszonbérlők kezén lévő nemesi fogadókban laktak. Sámsonból először mintegy évtized múlva folyamodtak debreceni letelepedési engedélyekért.

Az otthonra találás és a hitélet első természetes jele a felekezet debreceni temetőjének szinte azonnali létrejötte volt. Az első beköltözők közössége még csupán néhány családból állt, amikor nevükben, 1842 tavaszán Fischer József, Katz Henrik, Fried Károly és Csillag József kérvényezte a városi elöljáróságnál kőfallal elkeríthető temetőhely „kimutatását” a Várad utcai kapun kívüli külsőségen. A Homokkert délnyugati sarkának szomszédságában, a régi kolerás temetőnél elgondolt helyszín indokaként felhozták, hogy ott az előző évben már volt rituális temetés. Ezt igazolja a temetői nyilvántartás, amely Meisel Rézi hajadon és még két névtelen elhunyt temetését mutatja 1841-ben. A debreceni „választott hites közönség és tanács” döntésével át is engedtek itt, a mai Monostorpályi úton egy 200 négyszögöl (kb. 712 m2) területet temetői célra, és egyben előírták a temetkezésekkel kapcsolatban betartandó szabályokat. Viszont a kőanyagú kerítés helyett egyszerű deszkapalánk létesítéséhez járultak hozzá, mondván, a település többi temetőjét is mindössze felárkolt sáncok határolják.

A szigorú vallási előírásoknak megfelelő szilárd téglafalból épített kerítéshez ragaszkodó „debreceni ’Sidó Közönség” végül a helytartó tanácshoz fordult, amely 1845. július 29-i rendeletével engedélyezésre utasította a városi hatóságot.

A halottak körüli teendők talmudi idők óta létező rituáléjának betartására 1852. április 12-én alakult meg Debrecenben a Chevra Kadisa (Szentegylet), amelynek alapszabályát 1877-ben hagyták jóvá. A valamennyi vallási irányzatot egységesen kiszolgáló szervezet a kezelésükben álló felekezeti temető területét először 1855-ben, később többször is bővítette.

A városi tulajdonú bekerített ingatlant 1866-ban vásárolták meg, és a tulajdonjogot 1867-ben be is jegyezték a Szentegylet nevére a földnyilvántartásba.

A temető 1897-ig maradt külterületi ingatlan, amikor az egyre nagyobb népességű Debrecen beépíthető területét többszörösére növelték a sáncon kívül fekvő tucatnyi kertséggel, a közöttük lévő részekkel, így a nagyszámú működő felekezeti és a felhagyott járványtemetőkkel együtt. A millenniumi idők nagy léptékű városfejlesztési elképzeléseiben a beékelődő temetők bezárásával, és azok helyén, hosszabb távon lakónegyedekkel számoltak. A 19–20. század fordulója előtti évtizedekben elindult folyamat előkészítő szakaszában az egyik legfontosabb feladat még a temetők általános „túltömöttsége” felszámolása, és a temetkezések rendjét újra szabályozó törvényi rendelkezéseknek megfelelő városi köztemető létrehozása volt. A tervezési egyeztetésekre létre jött, világi és felekezeti képviselőkből álló bizottságok állandó tagjai között ott voltak a debreceni zsidó hitközség képviselői is. A grémium tanácskozásai során kialakított, egységesített ajánlásokban még 1913-ban is felekezetek szerinti elkülönített temetői részek, és önálló ravatalozók szerepeltek a majdani új köztemetőben. Ennek ellenére az 1915-re véglegesített országos tervezési pályázati felhíváshoz kiadott tervezetben már csupán egyetlen ravatalozót, és területi szétválasztás nélküli köztemető-tervet ismertetett a város főmérnöke. Miután az abban szerepeltetett, ún. „forgó rendszerű” sírhasználat bevezetése gyökeresen eltért az izraelita hitélet követelményeitől, így a hitfelekezet kivált a tervezési folyamatból, és kötelezettséget vállalt meglévő temetőjének törvényi előírások szerinti fejlesztésére. Amikor 1932-ben, a város első köztemetőjének megnyitása alkalmával Debrecen valamennyi református és katolikus sírkertjét bezárták, a Monostorpályi úti izraelita temető nyitva maradhatott, és jelenleg is ez a település egyetlen, szabadtéren működő felekezeti temetője.

A Monostorpályi úti izraelita temető folyamatosan vezetett halotti anyakönyvének bejegyzései szerint, az 1841-től eltelt két évszázadnyi időben folyamatosan működő intézmény közel nyolcezer azonosított sírhelyén 7950 elhunyt adatai ismertek. A fennálló síremlékek héber és/vagy magyar nyelvű név- és emlékfeliratait, valamint az anyakönyvben felsorolt elhunytak neveit böngészve a helyi zsidó felekezetek, zsidó közösségek elhunyt vezetőire, a 19–20. századi Debrecen jelentős személyiségeire bukkan a temető látogatója és kutatója. A politikai és gazdasági, a tudományos és művészeti élet korabeli kiválóságain túl itt nyugszanak az 1848/49-es szabadságharc zsidó honvédjei mellett a világháborús hősök, áldozatok, a holokauszt mártírjai is.

Bár az 1848/49-es magyar szabadságharc idején még elenyésző számban éltek zsidók Debrecenben, mégis a küzdelmek jeles honvédőit megörökítő sírjelekkel is lehet találkozni.

  Első és a második világháborús hősökre és áldozatokra utaló sírfeliratok jelentős számban láthatók a temetőben. Amíg a „nagy háború” alatt a debreceni zsidóság hőssé lett katonafiai az egyéni vagy családi sírokba kerültek, addig önálló katonai temetőrész őrzi a világháború következtében elhunyt, és felekezeti hovatartozása miatt itt eltemetett, nem helyi illetőségű katonahősöket, és hadifoglyokat.

Úgyszintén elkülönített temetőrészen lelt végső nyughelyre az a 2. világháborús 64 zsidó munkaszolgálatos, akiket 1944 októberében Debrecen Apafája erdejében kivégeztek, majd 1945-ben az ottani tömegsírból ide temettek át egyéni sírhelyekre.

A debreceni temető sajátossága, hogy számtalan olyan emlékjellel is találkozunk benne, ahol egyedi vagy családi síremlékekre a holokauszt során elhurcoltak, és meghaltak neveit vésették fel a hozzátartozók. Ezek mellett itt találhatók a Debrecen nagyobb környezetében megszűnt, esetenként felszámolt temetőkből ide áthozott emléktáblák vagy más emlékek.

A Monostorpályi úti jellegzetes zsidó temető Debrecenben, mint a világ minden pontján a „Bét Hácháim”, az „Élők Háza” nevet viseli: a sírkövek összekötő kapcsot jelentenek az ott nyugvók és az élők között, ameddig azokat gondozzák, nyilvántartják. Az elmúlt esztendők nagyarányú helyreállítási, rendezési folyamatában először a hősök parcellái, nyughelyei újultak meg a temető területén a „nagy háború” centenáriumához kapcsolódva.

A folyamat ezúttal nem csak a sírhelyek, síremlékek fizikai gondozására, környezetének rendezésére terjedt ki, hanem a sírok helyzetének, feliratainak és a temetői nyilvántartások adatainak összevetését, a szükségessé váló korrekcióikat is felvállalta. A munkálatok során a legmodernebb térképi alapú informatikai lehetőségek kiaknázásával fűzik össze a temető fizikai és írásos tényeit. A fejlesztéssel az egész világ számára lehetővé vált, hogy az internet segítségével bárhonnan fellelhetők, illetve kutathatók legyenek az itt nyugvók adatai, sírfényképei.

Papp József, 2022